Csak lefagyva álltam, és az ajtóval néztem farkasszemet. Sakurának igaza van, de nem értettem, nem tudtam, nem akartam felfogni a dolgot. Nem mondhatom azt, hogy soha többé nem fogom látni a szőkét, és nincsen probléma – mert tuti, hogy fel fog tűnni valamikor, valahol, bárhol. Biztos voltam benne, hogy ott fent – akik nagyon utálnak – még több fájdalmat fognak okozni nekem. Csak abban szeretnék hinni, hogy ezek a fájdalmak egy napon visszafizetődnek. Tizenannyi évet vártam, megérdemlem a boldogságot, nem?

Nem, az előbb önző voltam. Senki nem követelhet semmit, csak remélhet. Bezzeg a mesékben annyira egyszerű! Csak van egy lány, aki csodaszép, de száz évre ki van ütve, és a szuszogáson kívül semmit sem csinál, semmit sem tesz a boldogságért, és egyszer csak, szinte varázsütésre, megjelenik a helyes herceg, aki egy csókjával felébreszti a lányt, és boldogan élnek tovább. Eddig ugye megvan? És ha a herceg meghal, útban a királylány felé? A lány nem kedveli, hiába támasztja fel? Akkor mi van? Még senki sem írt egy ilyen mesét, a vége is rejtély maradt a számomra. Pedig mennyit rágtam át ezt a kérdést kicsiként, de máig nem találtam meg a választ…
Ebben a világában minden csodaszép és varázslatos, ehhez képest a valóság poshadt és mocskos. Ott nincsenek válások, lelépő anyukák, akik három gyereket hagynak a férjükre, apák, akik verik a saját lányaikat és fiaikat. Bűnözők, akik folytonosan elbasszák a világ összképét, gyilkosok, akik szerintem azt sem fogják fel, hogy ők most kiontottak egy emberi életet.

„Yeah we're all wonderful, wonderful people
So when did we all get so fearful?
Now we're finally finding our voices
So take a chance, come help me sing this”

Motyogtam magamnak ezt a dalszöveget, persze a wonderful szót gúnyosan ejtettem ki. Tényleg csodálatosak az emberek – erre a gondolatra csak keserűen elmosolyodtam. Mi mind tökéletesek vagyunk, nincsenek hibáink, csak nevetünk és örömködünk. Na persze, egy hatéves kislánynak még be lehet ezt mesélni, de nekem már nem. Régen én is ebben hittem, aztán szépen lassan megtapasztaltam, hogy az élet mégsem habos torta. Az idő előre haladtával, az eszményeim is kezdtek megváltozni. Felnőttem, talán ez a legjobb szó rá. Az emberek szinte mindig megjárják, nem lesz semmi magától, mindenért tenni kell, el kell érni. Meg kell fogni az ég lábát is, vele együtt a nagy kékséget, amiről le kell rántanod a burkot. Mindezt azért, hogy a dolgok mögé láthass, ne csak ülj a sötétségben. A fény, a világosság, mikor minden tisztává, és egyszerűvé válik. Ezért nem ülhetsz minden alkalommal ölbe tett kezekkel. Annak semmi értelme, csak húzod azt a véges időt az életedből, nem mész vele semmire. Tudom, hogy nehéz, én is estem már pofára, nem is egyszer, de fel kell állni a porból, hogy később erősebben térj vissza. Én szinte végig ezt játszottam az életembe…

Talán az elhatározásaim erősek, és belülről én is az vagyok, de ettől függetlenül érzékeny. A múltunk nem befolyásolhat – mondják sokan. De ha tudnák, hogy ez mennyire nem igaz. Az életünk előző fejezetei minden dologban megjelennek, bármit is tégy. Ezt azok nem érthetik, akik szerető szülőkkel, boldog családban nőttek fel, megfelelő környezetben, olyan emberek közt, akik nem csak kihasználni tudnak. Hiába vagyok gazdag, tehetős, de jól tudom, ez csak addig tart, amíg táncolok. Elég egyetlen rossz lépés, és az eddig gondosan felépített kártyaváram darabjaira hullik. Ez az életem, egy instabil vár, amit a legkisebb szellő is felboríthat. És meddig építettem, majdnem egész eddigi életemben, de a csalódás, a bosszú, a szerelem, bármi, egy pillanat alatt lerombolhatja. 

Az életünk egy lassú tánc, aminek a zenéje hol megnyugtató, hol gyors, pörgős, néha dinamikus, egyszer elnyűtt, valamikor hamis… Ezek az érzelmektől lesznek, hangulattól, élményektől. A ritmus csakis tőled függ, nem szabad, hogy más befolyásoljon. Ennek ellenére mennyi ember keringőzik bele ebbe a csapdába…

A családom mindigis jómódú volt, soha nem voltunk pénz szűkében, az első hat évemben úgy emlékszem, hogy összetartottak a szüleink, mégis, anyám elment. Furcsa, már az arcára sem emlékszem. Valószínűleg, ha velem szembe jönne, mindennemű érdeklődés nélkül elmennék mellette. Régebben még emlékeztem rá, le is tudtam volna festeni, de mostanára már ezt is homály fedi, valahányszor emlékezni próbálok, csak egy körvonal nélküli fej rajzolódik ki előttem. Elfelejtettem, az emlékezetemből kiesett minden róla, egyszerűen, ha nem tudnám, hogy mi miért történt körülöttem a múltban, azt hinném, hogy soha nem is volt. Sokáig képtelen voltam elhinni, hogy az a mosolygós tündér, akit anyámnak nevezhettem, nincsen többé. Mint eltévelyedett eb, aki a gazdáját várja az ajtó előtt, de az nem jön. Az én női nemzőm is meghalt a szemembe, ahogyan apám is követte őt. Ugyan ő velünk volt – mármint testileg –, de csak Hanabi számított neki valamit is. Szörnyű apa volt, minden hétvégén a haverjai hozták haza tajt részegen, és általában akkor hárman ápoltuk. Még visszaemlékezni is rossz, mikor összevissza beszélt, és nem egyszer hányt az ágyába. És mindezt anyám miatt. Apám fájdalmában az alkoholba találta meg a nyugalmat, de mostanra ezt is korlátozza, hál’ az égnek.

Azonban, ha részeg, a közelébe menni is félelmetes. Amikor tizenkilenc voltam, akkor ütött meg először, és akkor döntöttem úgy, hogy elhagyom a famíliát. Rá egy hónapra Neji is követett, ő pedig rögtön feleségül vette Tentent – aki titokban már terhes volt a kislányukkal, Karinnal. Hanabi azóta is az apámmal lakik, az asszisztense a cégünknél.

Ezzel a lépésével jöttem rá, hogy a sarkamra kell állnom. Nem maradhatok örökre egy félénk gyermek, aki csak hebeg-habog világnak, és még a beszéd is különös nehézségeket okoz. Ha egy ellentétes nemű csak megérinti, leszólítja, vagy csak a kezeik egy pillanatra is összeérnek, rongybabként esik össze a saját súlya alatt, vagy jobb esetben is olyan vörös lesz, mint egy érett paradicsom. Ekkor jöttem rá, hogy a fő feladatom nem a siker, a megélhetés, hanem, hogy megerősödjek. Azonban három év kevésnek bizonyult erre…

A testvéreim is nagy szerepet játszottak a múltamban, talán Neji fontosabb volt a számomra, mint a húgom. A bátyámmal kiskorunk óta jó a kapcsolatom, mikor éjszakánként megijedtem, akkor mindig hozzá mentem át. Ha vihar volt, esetleg apánk megint ivott, mindig egy kis rést hagyott nekem, jelezve, hogy bemehetek és a nyuszis kis papucsomba, rózsaszín hálóingemben, és bolyhos macikámmal áttotyogjak hozzá. Ilyenkor a karjaiban tartott, és ölelgetett, mint valami plüsst, én pedig a macit szorítottam magamhoz az álmomban. Így visszagondolva, Hanabit is át kellett volna hívnunk, lehet, hogy most nem így állnánk.

Hanabit nem egyszer hagytuk ki a testvéri szeretetünkből, mi pedig ezt nagyon észre sem vettük. Ő pedig túl büszke volt megemlíteni nekünk, elvégre mégis csak Hyuuga. Neji és Hanabi viselkedése nagyon hasonlít a többi klán taghoz – akik mind a cégnél dolgoznak –, csak én voltam a fekete bárány a majd’ ötvenfős csoportban, én végig az a tipikus törékeny virágszál voltam.

S most itt állok, és nézem az ajtót, ami lezárult előttem. Ez életem egyik válaszútja is bezáródott ezzel együtt, és nagyon bánom. Sírni támadt kedvem, és nem is álltam ellent. A könnyeim csak előtörtek a rejtekükből, egyszerűen nem tudtam megállítani. Képtelen voltam hozzá, talán túl gyenge vagyok az élethez. Éreztem, hogy a remeg a léc, kezdtem beleszédülni a kártyaváram magasságába. De nem fogom hagyni, hogy lefokozzanak! Azt leshetik, akkor sem török ketté, mint az agyonsült ropi!

Ezen elhatározáshoz tartottam magam, de mégsem volt annyira könnyű. A könnyeim továbbra is özönlöttek. Teljesen megnyugodtam a bőgéstől, ami talán egy órán át tartott, s addig álltam kukán az ajtómmal szembe, hátha kinyög néhány megnyugtató szót.

Miután teljesen kiapadtam, ittam három pohár vizet, és arcot is mostam, majd teljes lelki békével indultam el próbálni a fellépésemre. Hamarosan lesz egy balett bemutatóm, és szorgosan kéne készülnöm rá. Következőleg az utam a szobámba vitt, ahol a szekrényemből – megjegyzem, ha nem szökkenek odébb, rám borul az egész stóc, hála Sakurának – előhúztam egy krémszínű, laza sortot és egy napraforgósárga ejtett vállú felsőt. A komódból előbányásztam egy sportmelltartót, és már fel is öltöttem magamra a ruházatomat. Azonban a legfontosabb dolgot kihagytam.

Az íróasztalomhoz sétáltam, ami a laptopom, néhány rajz, íróeszközök és egy porcelán maszk hevert. A fehér álarcért nyúltam, amibe egy gúnyosan vigyorgó macskafej volt belekarcolva, és piros festékkel körbemázolva. Ezt elengedhetetlen volt a számomra, hiszen ha maszk nélkül balettozom, az olyan a számomra, mintha ruha nélkül sétálnék az utcán. Semmi pénzért nem vettem volna le, adjanak érte bármit. A balett történetében én voltam a híres, rejtélyes lány, akinek senki nem tudta az igazi nevét. Nebáncsvirág – a becenevem, amivel a különböző táncos versenyeken, döntőkön fellépek. Hogy miért kaptam ezt a nevet? Talán, mert hiába tűntem – még az álarcom mögé rejtve is – félénknek, rájöttek, hogy a táncom erőteljes, lendületes, de mégis kellően lassú, nyugodt és titokzatos. Mást nem árultam el magamról, csak a becenevem, meg, hogy Japánt képviselem, semmi többet, hiába kérdezgettek nem egy interjún.

A tükröm elé állva felkötöttem a maszkot az arcomra, hogy totális takarásban legyen. Hogy miért viselem? Amikor táncolok, az arcmimikám változik, minden érzelem tisztán leolvasható rólam. Akkor leengedem az engem körülvevő vékony pajzsot, és csak magamat adom. Hiába szerepelek nem egy színdarabban, színházi előadásba táncosként, akkor nem játszok, feleslegesnek érzem, hogy más embert, szereplőt alakítok. És ez az, amit nem akarok, hogy más is lássa bennem azt, ami én vagyok. Balettozás közben, az emlékeim törnek elő, a múltban élek, ha így tetszik, pedig a gondolkodásom maximálisan be van szűntetve. Néha van, hogy az álcám alatt sírok, miközben a különböző, jól betanult forgásokat végzem. 

Nagy sóhajtás közepette, még vetettem egy pillantást a tükörképemre, majd elindultam a próbatermemhez. Igazából, csak átlépek a szomszéd lakásba, hiszen azt is megvettem, kiütettem a falakat és próbateremmé alakítattam. Még most is elcsodálkozom a látványon, ami fogad. Az üvegfalon látható, ahogy a lemenő Nap fénye még pislákol, majd szépen lassan, fokozatosan eltűnik a horizonton, és a nagy, mélységes kékség veszi át uralmát az ég felett, persze néhány ezüstös, fénylő ponttal beletemetve.

Lassan besántikáltam a terembe, majd még egyszer szétnézek. Az engem körülvevő tükörsíkság, ami a mögöttem lévő falat beborítja, és ami az alakomat levetítette. Az az előtt elhelyezkedő rúd, amin egy melegítő nadrág pihent – erre csak elmosolyodtam. Az a nadrág még Nejié volt, de már vagy két éve biztosan ott libeg, mindig elfelejtem neki odaadni, bármikor is járt errefelé. A velem szemben lévő ablak előtt pár sor szék foglalt helyet, majd a parkett, ahol a szabad tánctér volt. Elindultam a zenelejátszóhoz, ami tőlem balra helyezkedett el. Emeli Sandé – Read all about it-je tökéletesnek bizonyult, így be is nyomtam a muzsikát, majd mikor az elkezdődött, a tőlem jobbra található tükörhöz indultam, és az, az előtt húzódó fémrúdhoz. Elkezdtem az öt lábpozíciót elismételni, majd a karpozíciókat is, és végül a kettőt összehangoltam. Reflexből jöttek a mozdulatok, teljesen berögzültek, oda sem figyeltem, csak csináltam. Nyeregbe éreztem magam, egyszerűen tökéletes volt minden. A zene a hangulatomat és a balett melankólikus, mégis gyönyörű összképét jellemezte. Imádtam erre a dalra táncolni.

Ezek után még lazítottam egy keveset, megcsináltam a földön és egy ugrás kíséretében a levegőben is a spárgát, valamint úgy is, hogy a lábam fellendítettem a magasba. Annyira jó volt átmozgatni az izmaimat, és ez még csak a bemelegítés volt.

Újabb zenét kapcsoltam be, ezúttal egy zongoraszólót, amit egészen kicsi korom óta szerettem. Neji mennyiszer játszotta el nekem, hogy gyakoroljak erre… Egyszerűen néha már álmomban is ezt a zenét hallom, annyira belém égett. Imádom.

A mozdulatok maguktól jöttek, végig a hangokra koncentráltam, nem is a testem mozgására. Sorozatban csináltam a Fouetté*-ket és más forgásokat, különböző, általam összevariált lépéssorozatokat. Észre sem vettem, de egy teljesen új koreográfiát hoztam létre, és mindezt ösztönből.

Annyira felszabadultnak éreztem magamat, mint a madár, aki jó pár éve él egy kalitkában, aminek az ajtaja egyszer csak kinyílik, és szárnyait kitárva, újra beleveti magát a kék fellegben, ahol szabadon szállhat, kötöttségek és minden egyéb nyavalya nélkül. Én is így voltam, átadtam az érzéseimnek az egész valóm, és csak élveztem a gondtalanságot.

S ahogy egyre több lassú számot hallgattam végig, a testem azonnal reagált rá, ösztönösen jöttek ki az újabb és újabb kreálmányaim. Volt köztük bonyolult, ami még nekem is feladta a leckét, és volt egyszerű is, amit még egy kezdő is elő tudott volna adni. Az éjszakát jószerével végig táncoltam.

Amikor az egyik pillanatban, csak kíváncsiságból, a falon ütemesen kattogó órára néztem, még a forgást is abbahagytam. Hajnali kettőt mutatott a kakkukos, és nekem az állam is leesett. Az nem lehet, hogy délután öt óta táncolok, és még csak meg sem éreztem! Biztosra vettem, hogy el van állítva, így az üvegfalhoz sétáltam. És tényleg, a kerek sajthold már messze járt az ég tetején. De a látványnál is leragadtam, nem bírtam elszakítani a tekintetemet arról a csodáról, ami az égen volt. A csillagok hangulatos fénye, egyszerűen minden olyan gyönyörű volt, tátottam is a számat.

Pár perc múlva viszont már az ágyba dőltem bele, az sem érdekelt, hogy fejjel előre. Csupán az álmok szigetére vágytam, semmi másra. De ez sem jött el annyira könnyen, mint vártam.

„A köd ellepett mindent, semmit sem láttam, csak az idegesítő homály maradt hátra. Egyszerűen képtelen voltam tájékozódni, azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Elvétett körvonalak látszódtak csupán, és nem tudtam, hogy mi lehet az, így elindultam feléjük. Ahogy haladtam, minden egyre tisztább lett, de a köd még nem oszlott fel. A vonalak kiélesedtek, és rájöttem, hogy mit takartak a távolban még értelmetlennek tűnő vonások. Egy kacskaringós hullámvasút. Ebből azonnal rájöttem, hogy merre vagyok. A nem éppen mai fejlesztésű vidámpark, amelyet már egy ideje bezártak, és elhagytak, a Nara Dreamland.

Álomvilág.

Még pár lépés, és a bejárat előtt találtam magam. Az egykor világos, vidám színek már elkoptak, és csak árnyékukként hirdették a táblán a mesebeli parkot. Bementem. Féltem, de a kíváncsiságom erősebb volt, így átléptem azt a láthatatlan küszöböt. Elindultam az előttem lévő három ösvény közül a sárgán. A meleg, napsárga árnyalatnak már csak elszürkített mása volt, kikopott a színe. Az út nem volt túl hosszú, addig pedig a körülöttem üldögélő művirágokat nézegettem. Milyen lehetett, amikor még itt emberek jártak, a csemetéiket hozták, és vitték, ültették fel őket egy-egy játékra? Annyira szerettem volna látni a kisebb porontyok foghíjas mosolyát!

Mi soha nem voltunk ilyen helyen, egyszerűen még vidámparkban sem voltam, és máris egy elhagyatottban kötök ki. Pedig mennyiszer könyörögtünk apánknak, de nem volt rá hajlandó, egyszerűen csak tartott minket, megvette, ami kellet nekünk. Cserébe pedig mi láttuk el, amikor betegre itta magát.

Az ösvény végén nem egy játékot láttam meg. Először a forgó csészéket vettem szemügyre. Az egykoron szépen feldíszített műanyag készlet, most ramaty állapotban volt, a festék nem egy helyen pattogott le a pereméről. Az alatta húzódó, vas forgatóeszköz rozsdás volt, már nem lehetett volna megmozdítani sem. A tekintetem inkább elemeltem róluk, és egy még régebbi tákolmányra néztem. Az egykoron még vidáman forgó körhinta mostanra csak démonja volt a régi, villogó önmagának. A lovak szürkés szemei gyűlölködve csillogtak, de ugyanebben a szemekben a könyörgést is láttam. Szinte sírtak, hogy felüljön rájuk valaki. Végigsimítottam a nyakán, de a selymes szőr helyett csak a hideg fémet éreztem. Cseppet sem volt kellemes, így hirtelen rántottam el róla a tenyeremet. Inkább lehajtottam a fejemet, hogy ne kelljen ezekbe az oly’ ismerős fekete pontokba belenéznem. Azt meg nem tudtam volna mondani, hogy mire emlékeztetett, egyszerűen csak ismerősnek tűnt. A fekete ló patáit kezdtem el bámulni, ami mellett nem egy gyom nőtte ki magát, nem volt túl szép látvány. Látszik, hogy nem mostani a hely, nem foglalkoztak ezzel az egész kócerájjal már jóideje.

A jobb vállamra valami ránehezkedett, és én reflexből hátrakaptam a fejem, ezzel a hajammal csaptam pofán az illetőt. A helyzetet kihasználva, amíg az ürge nem figyelt, a ébenszőrű paci mögé bújtam, akit most inkább hősies paripának neveznék. A rejtekemről kikukucskálva vettem szemügyre az illetőt, aki az imént ijesztett meg.

A férfi a fejét fogva feltornázta magát, így egyenesen rám bámult, nem sokat ért a búvóhelyem. Szőke, szalmakazalként összevissza meredő tüsis haj, és kék szemek. Hiszen ez Naruto!

- Hinata? – szólalt meg, miután felismert.
- Naruto? – kérdeztem vissza. Direkt nem raktam hozzá a kunt.

Kék szemeivel engem pásztázott, majd intett, hogy egyenesedjek fel, én meg eleget tettem a kérésének. A hős paripám farába kapaszkodva felnyomtam magam a földről. Immár vele szembe álltam, de valahogy semmi kedvem nem volt megszólalni. Hát, megtette ezt ő.

- Tudom, hogy fáj… - kezdte el a földet nézegetni -, de nem szeretlek! Ino a nekem való nő, fogadd el! – Kapta fel a fejét, és rám villantott egy amolyan szánalmas mosolyt, mintha sajnálni. Szerintem ez valójában gúnyos akart lenni, nem pedig az a mindig az ajkain bujkáló rókavigyor.

- De… - A torkomon ragadt a mondat, nem bírtam megszólalni. Nem akartam kimondani, de mégis kikívánkozott. Csak magamban mondtam ki: de én, szeretlek…

- Felesleges, tudom, mit akarsz mondani – legyintett a kezével. – Szeretlek, Naruto-kun, bárhogy is érezz – mondta elnőiesedett hangon, miközben a karjaival ide-oda hadonászott. – Soha nem is szerettelek – váltott vissza a saját hangjára. – Mindig is furcsa voltál a számomra, csak egy tévelyedett elme, aki folyton vízszintesben van. Sasuke mondta el, hogy miért is esel össze folytonosan a közelembe. Őszintén? – Már itt majdnem elsírtam magamat, túlzott volt ez az okoskodás a részéről. – Nem hiányzott egy ilyen nyűg a számomra. Utána meg kaparhattalak volna fel a földről. Én ebből nem kérek, köszönöm! – Folytatta a kegyetlen szavakat, amiből mindegyik a szívembe mart, és éreztem, hogy ennek itt még nincsen vége. A kezeimet a melleimhez szorítottam, és vártam a következő mondatot. Azt hittem, hogy mindenre felkészültem, de hogy mekkorát tévedtem… – Gaara is csak azért járt veled, mert megkértem rá – adta meg ezzel a végső csapást.

A cérna itt szakadt el, a sós cseppecskék előtörtek, és a pulzusom is a dupláján lehetett, ami egy hatalmas adrenalin löketet adott. A hangom erős volt, nem dadogós, remegős. Eszembe sem volt meghajtani a fejemet előtte, főképp elájulni, akkor igaza lenne. Nem vagyok az, akinek Naruto hisz! 

- Elég! Nem is ismersz, soha nem is törődtél velem! Honnan tudnád, hogy érzek? – reménykedve rápillantottam. Nem is tudom, hogy mit vártam… Hogy a nyakamba borul, és közli, vicc volt az egész, a mai napot csupán álmodtam, vagy pedig kiröhög, és továbbáll, esetleg válaszol.

A bal kezemet megfogva magához rántott, én meg bújós kiscicaként temettem az arcomat a felsőjébe, hiába a törekvések, az érzelmeimnek nem tudtam parancsolni. Semmi rossz szándékot nem éreztem, de aztán egy méretes tenyeret éreztem a lábamon. Az ujjak lassan simogatták a combom belsőfelét, Naruto könnyen hozzáfért, elvégre csak egy nyári, térdig érő dressz volt rajtam, meg persze az alsónemű. Néha-néha belemarkolt a bőrömbe, ezzel fájdalmat okozva. A kellemetlen érzésre felsikítottam, de Naruto a szabad kezével befogta a számat. A könnyeim egyre csak folytak. Ennyit a szőke hercegről, aki szeret, és te vagy a mindene. Mesék tényleg nem léteznek… Az egész testem remegett, a könnyeim csak gyűltek, és a szívem is szaporán dobogott. Nem akartam!

Hirtelen valami az előzőnél is erősebb löketet kapva, megembereltem magam, és a jobb karomat kiszabadítva a fiú erős szorításából, pofon vágtam Narutót. A szőke azonnal széttárta a döbbenettől a szíjként szorító végtagjait, így én is kiszabadultam. Egy futó másodpercre a szemeibe tudtam nézni, amiben a döbbenet öltött alakot. Mielőtt még észhez térhetett volna, hátat fordítottam neki, és futni kezdtem. Nem akartam még egyszer a közelébe lenni, és ez erőt adott. Olyan sebességgel haladtam, hogy a mellettem lévő növényeknek, és játékoknak csak az elmosódott alakját láttam. Csak futottam, és futottam, féltem tőle. Kis idő múlva megálltam és körülnéztem. Mindenfelé csak síkság, semmi olyan épület, amiben elbújhatnék. Illetve, van egy. A horror ház, ahova nem igen vágyakoztam. Kis gondolkodás, mérlegelés után mégis elindultam felé, de hamar gyorsabbra is kapcsoltam a tempóm, hiszen a mögöttem lévő, dühödt bikaként csattogó léptei kijózanítottak, így a félelmemre fittyet hányva, berohantam a koponya alatt.

Nem néztem semerre, biztos voltam benne, hogy úgy megijednék, hogy azonnal ki is szaladnék, ami azért nem lenne túl jó. Csak előre! – hajtogattam magamnak, hogy azt a pici bátorságomat is előkotorjam, ami az utóbbi pár másodpercben elpárologni látszott. Nagyokat nyelve próbáltam legyűrni a tokomban lévő újabb gombóckezdeményt, ami félelemtől termett ott. Végül a menedékemet is megtaláltam egy gigantikus Frank’n Stein zöld lába mögött, ahol aztán meghúztam magam.

Semmiféle hangot nem adtam ki, csupán a gyors lélegzetvételeimet nem tudtam magamba fojtani, és a szívem is dörömbölt a torkomban. És ez csak egyre rosszabb lett, amikor meghallottam az mérges lépteket, amint a fekete padlólapon dübörögnek. Még a lélegzetemet is visszafojtottam, a szemeimet is szorosan lehunytam, és a torkomban lévő szívem ritmusa is csak egyre fokozódott, a pulzusom is felment, félő volt, hogy elájulok.

A számra meleg ujjak tapadtak, és azt hittem, hogy Naruto az, így egyből rúgkapálni kezdtem. Az illető könnyűszerrel lefogott, és az ölébe vett, miközben belepréselődtem felsőtestébe. Már biztos voltam benne, hogy a férfi nem akar rosszat, de akkor sem tudtam eltalálni, hogy ki a hősöm.

A zörejek egyre csak halkultak, a szőke eltávolodott tőlünk, s némaság burkolózott a kísértet kastélyra. Mikor már egy perce csend honolt köztünk, megmozdultam a férfi karjaiba, hátha feltűnik neki, hogy én is itt vagyok. Nem is kellett sok, a számról levette a bilincset, azonban a szemeimre csúsztatta vissza. Még mindig az ölében ültem. Nem tudtam mit tenni a helyzettel, így inkább rákérdeztem.

- Te meg… ki… vagy? – Kérdeztem remegő hangon. Az ajkaimba haraptam, és próbáltam mélyen lélegezni, féltem a választól.
- Majd elmondom – duruzsolta a fülembe.

A hangja rémisztően hasonlított egy másik férfiéra, akivel a minap találkoztam. Itachi Uchiha, hogy lehet ez?”

Az íriszeim kipattantak, az ébresztőórám hangja rángatott ki az álmomból. A bőröm ragadt, a csapzott hajam a testemhez tapadt, az államról lassan csordogált le a verejték. Ahogy ránéztem az általam összefetrengett ágyra, a levegőm is megakadt a tüdőmbe. A lila, virágos ágyneműm a földön volt, a párnám a testem alatt, a lepedő pedig a párnámként szolgált. A rajtam lévő hálóing teljesen átázott, minden testrészem tisztán átlátszott alatta, mintha csak egy kendő lett volna. Az álmom nagyon megrázott. Ahogy felrémlettek a képek előttem, a testem is minden ízben remegett, elviselhetetlen volt a számomra, hogy Naruto csak ezt akarta tőlem, még ha az nem is a valóság volt.

A lábaimat lecsúsztattam az ágyról, és a padlóhoz érintettem őket. Hideg volt, azonban mégis felálltam, és gyomorgörccsel indultam el a fürdőszobába. Amint beértem a halványlila helyiségbe, egyből a WC-hez szaladtam. A pocim kevéske tartalma is kikívánkozott, rosszul voltam, de nagyon. Pár perc múlva teljesen üres hassal, beálltam a zuhanyrózsa alá, és vártam a megtisztulást. Forró vízzel lecsapattam magam, majd pár perc alatt rendbe is szedtem a külsőmet, vagyis, legalább úgy, hogy az emberek ne ijedjenek meg tőlem, és fussanak el a világnak végéig. A reggelim a tegnapi teámmal le is rendeztem, a ruhámat pedig egy térdigérő farmerral és egy a hátán csipkemintás felsővel le is tudtam. A hajamat egyszerű, japánkontyba kötöttem, de az arcomat keretező két tincs mindig meglógott a pálcikák elől. Felkaptam egy farmerdzsekit és a kék virágmintás kistáskámat, amibe beleraktam a pénztárcám, a telefonom, egy borítékot, amik a másfél hét múlva megrendezett fellépésemre szóltak, és ami már lassan egy hete pihen a nappaliban. Mindez után bezártam, és elindultam Sakuráék háza felé.

Az út nem volt hosszú, egy kényelmes kis séta volt az egész, remek érzés volt a friss levegőn andalogni, annyira lenyugodtam tőle, csak fáradt voltam még egy kicsikét. Alig fél óra múlva meg is érkeztem. Az Uchiha-família egy hatalmas kerületet vett meg Tokio szívében, még nyolcvan-kilencven évvel ezelőtt, ahol régebben a tradícióknak megfelelő építésű családi házak sorakoztak. Mostanra ezeket felváltották a modern, nyugati stílusú paloták, ahol a klán tagjai laknak a főházi örökösöktől a negyedunokatestvérekig. Az egyik legnagyobb klán leszármazottai, akik egész Japánt a kezei közt tudhatták még a ninják idejében. Ha jól tudom, most is nagy befolyásuk van az ország ügyeibe.

Amint a minimum két méteres vaskapu előtt megálltam, a táskámba kezdtem el kutakodni. A rózsaszín boríték, pár másodperc alatt meg is lett a többi cuccom között, amit be is csúsztattam a postaládába. Még egy utolsó pillantást vetettem a barackvirágszínű kastélyra, majd a pláza felé indultam el.

Három egészruhával, kettő felsővel, egy szoknyával, és két magassarkú megvásárlásával később, már a kajázdáknál voltam. A bevásárlóközpont összes ruhaboltját végigjártam, a lábam már úgy fájt, hogy muszáj volt leülnöm és ennem valamit. Végül megállapodtam a currys rizstésztánál, és jelenleg is abból falatáztam, miközben az embereket figyelgettem a boltok körül. Pasik, akik vagy hét-hét szatyrot cipeltek a kezeikben, gondolom nem ők vásárolták össze azokat, bár volt néhány kétesélyes figura. Néhány fáradt kisgyerek, nekik már biztos elegük lehetett az édesanyjuk vásárlási mániájából, s az apukájuknak dőlve nézelődtek, de az is csoda volt, hogy nem aludtak el. Nőt csak akkor lehetett látni, ha éppen kifordult az egyik üzletből, majd az, az mellettibe belépett.

A gondolataimból egy túlpörgött szőke hangja ébresztett fel, aki mindennemű kérdés nélkül levágódott velem szembe, és azt a tizenhat zacskót maga mellé helyezve, a tálcáját is az asztalra rakta.

- Szia, Hinata! – integetett jókedvűen Ino.

A haja, mint mindig, most is egy lófarokba volt kötve, a feje tetején, a frufruja jobb oldalt teljesen eltakarta az arcát. A szemei csillogtak, az arcán pedig egy harminckét fogas mosoly terpeszkedett, biztos nagyon lázba hozta a vásárlás.

- Szia – köszöntem neki tetetett örömmel. – Történt valami?
- Miért, történt valami? – kérdezett vissza nevetve. – Jaj, Babukám, te annyira vicces vagy! Azonkívül, hogy Naruto megkért, hogy járjunk, semmi egyéb, ja meg… – Kezdett el összevissza hablatyolni, én mégis félbeszakítottam.
- Ig… Igent mondtál? – kérdeztem rá az engem leginkább foglalkoztató kérdésre.

A nagy pofátlanságom miatt, Ino megakadt a beszédben – ez is ritka nála –, majd rámnézett, és megint csak elmosolyodott. Erre én csak elpirultam, és szégyenkezve hajtottam le a fejem. Hogy lehetek ennyire…, hát, nincs is rá pontos jelző, hogy milyen.

Kínomban a pólóm szélét gyűrögettem, és imádkoztam, hogy Ino ne verje be a képem. Tudniillik, ő egy nagyon kemény csaj, a gimibe nem egy felsőéves csini pofikáját formálta át a felismerhetetlenségig. Valahogy nem akartam én is beállni a sorba.

- Dehogy – legyintett a praclijával. – Csak próbaidőn van! Vagy talán féltékeny vagy? – változott meg a hangsúlya, mire csak nyeltem egyet, és időhúzásként ettem egy falatot. Azonban mielőtt válaszolhattam volna, erre a zavarbaejtő kérdésre, folytatta a mondókáját. – Ugyan, ugyan, Babukám, nem kell félned – a karjait a feje alá helyezte, majd hintázni kezdett székével –, csak tréfáltam!

A bent tartott levegőt egyszeriben fújtam ki, a félelmem elszállt. Ino nem fog faggatni, tisztában van vele, hogy mit érzek.

- Hinata, nem gondolkoztál még azon, hogy becserkészd Itachit? – A hirtelen témaváltás meglepett, így felkaptam a fejemet. Kék szemeit rajtam legeltette, és az előbbihez képest komoly arckifejezéssel szürcsölgette a shakét, lerítt róla, hogy most őszintén kíváncsi a válaszomra.

Az arcom újra felvette egy chili paprika színét. Ez meg honnan…? Még a fejemben is megakadt a kérdés, amikor felfogtam a szavak értelmét. Itachi-san, és én? Kizárt…

- Heh? – vágtam rá, nem túl nőiesen.

A szőke csak jót nevetgélt a reakciómon, majd előredőlt, és a könnyökével megtámasztva a fejét az asztalon, csábosan rám nézett, miközben egy mindent tudó mosollyal nyugtázta a szerencsétlenségemet.

- Ugyan, Babukám, hallottam Sakurától! Komolyan mondom, néha rosszabb, mint egy pletykás vénlány. – A mosoly vigyorba torzult, és a kis swarovski kristály is megcsillant a fogán. – Amúgy pedig tényleg kéne neked valaki! – Jegyezte meg élesen, miközben kihajolt az aurámból, majd újra a hűsítőjének szentelte minden figyelmét.

- Nekem nem kell Itachi-san – suttogtam magamnak, de amint a lófarkas meghallotta a hangomat, felém kapta a fejét. A kezemet ökölbe szorítottam, és határozottan néztem Inóra. – Aki kellett volna, az másé…

Amikor a szőke szemeibe néztem, láttam bennük a színtiszta haragot. Nem szólt hozzám, viszont az ezzel felgyülemlett feszültség közöttünk csak fokozódott. Rögtön meg is bántam, hogy kimondtam a gondolataimat, ezt nem kellett volna. Egy nagyot nyeltem, és lehunyt szemmel vártam, hogy egy színes folttal gazdagodjon a képem. Nem csodálkoznék, ha megtenné.

- Hinata, tanuld már meg. – Az ajaki megremegtek, miközben a fogai között szűrte ki a szavakat, a hangja is fojtott volt, biztos nehézére esett nem jelenetet rendezni. – Ne, csak ülj a helyeden, és várj a szilvás gombócra! – csapott az asztalra, jóval nagyobb hangerőt megütve, mint először, mire a körülöttünk lévők mind felénk kapták a fejüket.

A félelmem csak fokozódott, tudtam, hogy még közel sem tört ki nála a vulkán, sőt, a többi ember figyelme sem segített ezen a nyomorult helyzeten. Most már tényleg az volt minden vágyam, hogy elnyeljen a föld.

- Tudom – nyögtem, hisz’ a félelemtől nem futotta másra. A körmömet is belevájtam tenyerembe, hogy mentálisan is felkészüljek az esetleges sérülésekre.

- Hát akkor meg, Babukám? Menj, és cserkészd be az idősebb Uchihát!