- Vesztettél! - kiabálta már messziről legjobb barátnőm, Sakura. Szinte mindenkit fellökve vágott át a Starbucksban, hogy ideérjen. Nekem is a leghátsó asztalhoz kellett ülnöm… - Megkérte a kezemet, Sasuke megkérte a kezem! – mondta, mikor 
leült mellém, de ezt az egész kávézó is hallott, mire mindenki tapsolni kezdett a barátnőmnek, aki pirulva, ide-oda fordulva mondogatta a köszönömöket.

Mikor leült velem szembe, megmutatta bal kacsóját és rajta a gyémántos karikagyűrűvel. Gyönyörű volt, a gyűrű maga, színarany, bele ágyazva pár fekete gyémánttal, majd a tetején egy nagyobb –szintúgy – fekete gyémánt. Nem akartam mondani, hogy én segítettem a kedves vőlegényének a választásban.

Szélesen rámosolyogtam és gratuláltam neki, végül is tizennégy évesek voltak, amikor összejöttek, hét év boldog párkapcsolatban, azért nem semmi. Sakura olyan vidám volt, hogy le sem lehetett ütni, amikor összejöttek Sasukéval, ahogyan most is.

- És mikor lesz a nagy nap? – kérdeztem, miközben a jegeskávémat szürcsölgettem.

- Két hét múlva, a hetedik évfordulónk napján – csacsogta egy kissé talán túl hangosan. – Ja, tényleg, nem is mondtam. Holnap tízkor megyek ruhát nézni, szeretném, ha te is elkísérnél. A kedvenc sógorom is jön!

Csak bólintottam, és rámosolyogtam. Visszaemlékeztem, amikor régen Sakura mindig erről álmodott, nem túlzás, ha azt mondom, hogy pisis kora óta, a hercege végre megkérte a kezét.

Még beszélgettünk fél órát, és Sakura meg is osztotta velem a vendéglistájukat. Sok gimnáziumi évfolyam- és osztálytársunk is a meghívottak listáján szerepel. És Naruto-kun is jön!

- Hinata, jól vagy? Nagyon elvörösödtél. – Sakura miután kimondta, azonnal rájött, és az eddiginél még szélesebb – ha ez egyáltalán lehetséges – mosoly terpeszkedett az arcán. 

- Ne kezd, kérlek, nem merem elhívni randira! – magam elé húztam kezeimet, tiltakozásként, és az arcom még vörösebb lett – sejtésem alapján.

- Rendben. Amúgy, mikor mész a jósnőhöz? – Erre elhúztam a szám.

- Tudtam, hogy te fogsz nyerni, így már bejelentkeztem a zöldségeket mondó banyánál – sóhajtottam. Sakura kedve már eddig is túlszárnyalta a tízes skálát, akkor most mit mondjak? Talán akkor sem tiltakozna, ha felhívnám magamhoz whiskyzni – mert azt az italt gyűlöli. Egyszer ivott belőle, akkor is kiköpte. S ez pont akkor történt, amikor Sasuke, bemutatta Sakurát a családjának. 
Mikor ezt elmesélte, én is kiköptem a kávémat.

- Jól tetted, és így megvan a kilencvenkilencedik nyertes fogadásom ebben az évben, sorozatban! – kezdett el nevetgélni, én is megmosolyogtam a helyzetet.

Sakura, az örök mázlista, a fogadásokban verhetetlen, bármire is tett fel, mindig ő kaszált. Néha kicsit már idegesítő, de azért szép kis summát összeszednek Sasukéval, egy-egy focimeccs alkalmából – csak stílusosan, húsz yent felraknak, hazamennek kétszázezerrel, vagy többel. Néha kicsit ijesztő. 

Még két órán át beszélgettünk semleges dolgokról – egy második koffein-bomba kíséretével -, majd indultam a jósnőhöz. 

Ennél megalázóbbat ki sem találhatott volna drága egyetlen legjobb barátném, de én mentem bele, szóval illene meglátogatnom a hallucinálásból élő nénikét. Kisétáltam a Starbuckból, majd elindultam Tokio egyik eldugottabb részéhez, ami a helyi járatos busszal két megálló, sétálva meg húsz perc. Fél ötre megyek, most meg negyed öt van, szóval, inkább sétálok, még ha kicsit késem is. Kényelmes tempóban haladtam a világos kisutcákon. Nem bántam, annyira jó volt a hűs levegő, egészen felfrissített.

Pár percen belül egy – nem túl forgalmas – kocsma tűnt fel arrafelé. Talán kicsit gyerekes, de féltem arra menni, így azt egy jó nagy ívben kikerülve haladtam tovább az utcán. Hál’ az égnek semmilyen kétes kinézetű alakot nem láttam.

Húsz perc múlva megláttam egy rozoga házat, aminek ajtaja felett egy régi tábla libegett, alig tartotta valami. A táblán csak annyi állt, hogy „Chiyo-baasan jósdája”. Ide kellene bemennem, de valahogy nem vitt rá a lélek. Végül legyőzve kétkedésem, bekopogtam az ajtón. 
Illetve csak akartam, mert az magától, - mint a horror filmekben – kinyílt. A hideg kirázott ettől a helytől, pedig még az utcán voltam. 

Bentről halk nevetgélés hallatszott, amely hiába volt vidám, számomra mégis ijesztő volt.

- El… elnézést, Chiy… Chiyo-baasant keresem – dadogtam, még az ajtó előtt.

Egy idősödő asszony feje bukkant ki a bejárat mögül, de csak a feje… ijesztő. Nem vágott túl kedves arcot, és a szemeit végig rajtam tartotta. Erős késztetést éreztem arra, hogy sikítva elszaladjak. Valahogy nem tetszett ez az egész.
A „fej” egyszer csak kitárta előttem az ajtót, én meg megnyugodtam, hogy van teste a néninek.

- Hinata Hyuuga, gyere csak – változott meg a nénike arcmimikája, és betessékelt. 

Vonakodva, de beléptem a különböző szagú füstölőkkel telerakott folyosóra. Oldalt mindenhol ciklámen bársonyanyag hullott alá, tökéletesen takarva a – sejtésem szerint – nem épp mai falat. Az út gyertyákkal volt kivilágítva, így már nem is volt annyira félelmetes az egész, inkább… olyan misztikus világot idézett meg.

A folyosón csak egy ajtó volt, ami szintén kinyílt magától, de hogy tudtam, nem vagyok egyedül, már nem is volt annyira rémisztő. Az annyira szón van a hangsúly!

Chiyo-baa ment elől, én meg rendes kiskutya módján követtem. Rámutatott egy puffszerű kipárnázott ülőalkalmatosságra, én pedig helyet is foglaltam vele szembe. Csak pár gyertya világította meg a szobát.

Közben a fejemet ide-oda forgattam, kíváncsi voltam, hogy néz ki a helyiség, ahova hozott. Előttem egy tatami volt, velem szembe Chiyobaa. Az asszony mögött egy nagy könyves-szekrény, ami tele volt mindenforma ősrégi kötettel. Még voltak ott furcsa tárgyak, de ilyen fényviszonyok mellett esélyem sem volt kikövetkeztetni, hogy mik lehettek azok.

- Mondanál magadról néhány szót? – kérdezte Chiyo-baa mosolyogva, én meg felé fordultam és bólintottam.

- A nevem Hinata Hyuuga, huszonegy éves vagyok, balett és jazz balett-táncos. Van egy húgom, Hanabi és egy bátyám, Neji. Édesanyám elhagyott minket. Egyedül élek – zártam le.

- Rendben. Mutasd a tenyeredet – mondta Chiyo-baa és elkezdte vizsgálni a barázdákat. – Az életvonalad elég halvány, ami azt jelenti, hogy kissé visszahúzódó vagy, és nem használod ki az élet minden percét, valamint a vonal nagyon rövid, így inkább az érzelmekre fókuszálsz egy párkapcsolatban. Az élet- és a fejvonalad hosszan összeér, nem vagy túl magabiztos, inkább otthon ülsz, menekülsz a vad bulik elől. A fejvonalad sem túl mély, nincsen magadról kritikád, önbizalmad is kevés. A vonal nagyon leejt, gyakran merülsz el a fantáziádban, álmodozásra hajlamos vagy. A sorsvonalad halvány, nehezen hozol döntéseket. A vonal szétválik, sokat fogsz még változni, mindenért meg kell dolgoznod. Ez a barázda elég ferde, akadályokból is lesz néhány, ami még vár rád az életben. - Miközben a jósnő ennyi mindent megosztott velem, a tenyeremen mutogatott, és tényleg, szinte minden úgy van, ahogy ő mondja, ez meglepett. – Szóval, mit szólsz? – kérdezett rá, miután rám emelte a tekintetét.

- Ez… tényleg én… vagyok – nyögtem meglepetten.

- Jó, most az a vonal, amit kihagytam – mosolygott sejtelmesen, mire csak bólintani tudtam. – A szívvonalad hosszú, lefelé hajló, ami azt jelenti, hogy a mások boldogsága számodra fontosabb, ezért gyakran megfeledkezel a saját érzéseidről. Magadra is gondolj néha!

Megrökönyödve bámultam a néniket, és a szavakban véglegesen magamra ismertem. Honnan szedi ezeket? Lehet, hogy boszorkány? – erre a gondolatra hevesen megráztam a fejemet.

- Valamit még tudna… mondani a szerelemről? – éreztem, hogy az arcomba tódul az összes vér, pedig csak elmondtam, hogy mit szeretnék.

- Igen, persze.

Chiyo-baa elővett jósló kártyákat, és csak azt vettem észre, hogy egyre jobban hiszek ebben az egészben. Elvégre pontos elemzést kaptam a személyiségemről, pedig a boszorkány nem is tudott rólam semmit. Chiyo-baa megkeverte a lapokat, majd felém nyújtotta őket. Kihúztam ötöt, és azokat leraktam a padlóra. Chiyo-baa felfordította őket, és elemezte azokat.

- A Halál, valami fontos dolog lezáródik előtted. A Gyermek, új korszak kezdődik az életedben. Majd a Hűség, őszinteség, kitartás alázat jön. Az Ajándék, sorsfordító egy lap – tűnődött el – pozitív fordulatok, az életed számodra kedves időszaka lesz. És az utolsó kártya, ami a Hamisság, valaki csúnyán át fog vágni, kislány!

- Értem. Bővebben, a… szerelemről? – kérdeztem rá, mire csak mosolygott, várhatta már a kérdésem.

Pár percig eltűnődött, majd odasétált a könyvespolc elé. Pár percig gondolkodott, majd elővett egy régi kötetet. 

- Ezek a kártyák nevük szerint is jelentenek néhány dolgot. Három „h”, vagyis hamarosan találkozni fogsz az igazival, az „a” a váratlan, nevetséges körülmények és a „gy” betű pedig… aláfekvés? – olvasta fel hangosan egy régi könyvből, mire engem az ájulás kerülgetett. - Szóval, a szerelmi jóslatod: Nevetséges körülmények között az igazi alá fogsz feküdni!

Miután fizettem, szinte sokkosan léptem ki a jósdából. Ha kell valami tanács, biztos visszajövök, sőt, Sakurát is magammal fogom hozni, ha úgy alakul. Chiyo-baa ért a munkájához, de elég furákat mond. Lehet, hogy tényleg boszorkány – gondolkodtam, miközben elindultam – vagy csak szeret szórakozni. A vissza út egész csendesen telt, sőt, kifejezetten élveztem. Amíg a kocsma elé nem értem.

Bentről hangos kiabálás hallatszódott, az ablak résnyire nyitva volt, ahonnan sűrű füstfelhő szivárgott. Elfogott az undor, ahogy közeledtem a hely felé, és fintorogva mentem is volna tovább, amíg az ablakot kitörve, szó szerint ki nem repült egy ember. Hangos csattanással vágódott el a betonon, miközben szőke lobonca ide-oda szálldosott. 

Nagyon megijedtem, és elkezdtem futni, csak ne vegyenek észre. Késő volt. Pont jöttek ki az bejárati ajtón, én meg az előtt futottam el. Balszerencsémre a férfi megfogta a csuklóm és visszarántott magához. 

- Szia, cica! – eszelősen mosolygott, amitől a falat kapartam volna.

Tisztán éreztem az alkohol szagát, ahogy rám lehelt, a bőrömet is perzselte az erős szag. Haján pár doboz hajzselé lehetett, lila szemeivel pedig szemérmetlenül bámulta a melleimet. Undorít.

Próbáltam menekülni, a kezemet rángattam, és lépegettem hátrafelé. Kétségbeesetten forgattam a fejemet, hogy hátha van valaki beszámítható állapotú a közelben.

- Hagyd már békén szegény lányt, Hidan! – kiabált a férfinak az, aki az előbb esett ki az ablakon.

- Kuss, Deidara! – morogta, miközben egyre szorosabban markolta a kezem.

- Kérlek… en… engedj el, n…nem csinál..nál…tam semmit! – A végét már kiabáltam, és lehunyt szemmel vártam, hogy a férfi mit fog tenni. Féltem tőlük, de a szürke hajú ijesztőbb volt, mint a földön fetrengő szőke társa.

Aztán a kezemen lévő szorítás megszűnt, mire felnéztem. Egy fekete szempárral találtam magam szembe, akinek a gazdája nagyon belegázolt az aurámba. Ijedten kaptam hátra a fejem, így sikeresen lefejeltem a megmentőmet. Ennek még csúnya nyoma marad, túl kemény a feje. A férfi hátat fordított nekem, és a másik férfira fordította a figyelmét.

- Itachi, csak szórakozunk – röhögte a Hidannek nevezett.

- Láthatólag a kisasszonyt nem szeretné. Menjél kurvázni, haver – mondta totál hűvösem a fiú. 

- Chö… - tette keresztbe a kezét a másik.

- Köszönöm szépen – mondtam lassan, ezzel megszakítva a beszélgetésüket, majd elszeleltem.

A szívem csak úgy zakatolt, az arcom kipirult. Csak most tudatosult bennem, hogy ha nem jön az férfi, lehet, hogy a szadista-képű alatt feküdnék. Brr… Soha többé nem megyek arra gyalog!

Alig tíz perc múlva már a panellakásomban voltam. Zihálva léptem be a hatodik emeleti luxus lakásba. De bezzeg liftet csesztek csinálni! 

Már a futáson túl voltam, a szívem sem vert már annyira. Hogy a félelemtől, vagy esetleg valami mástól… hát azt nem tudom. Az feltűnt, 

hogy az a férfi nagyon jól nézett ki, aki megmentett, de nekem ott van Naruto. Vagyis lenne, ha… lenne. Igaz, semmi esélyem nála – motyogtam.

Kifulladva levetetettem magam a hófehér kanapémra, majd bekapcsoltam a plazma TV-m, de azt sem tudom, hogy minek, szinte nem is néztem rá, inkább csak a gondolataimmal voltam elfoglalva. A szerelmi életem soha nem volt zökkenőmentes, több fiúm is volt, de én végig Narutót szerettem, és ez az, amiért sokan megvetettek.

Elvégre miért is járnék valakivel, ha mást szeretek? Sokan csúfoltak, mikor betöltöttem a tizenhatot és még nem voltam egy randin sem. 

Csak Sakura tartott ki mellettem, de azért elég rosszul estek azok a gúnyos szavak. Akkor döntöttem el, hogy igent mondok Kibának. 

Nagyon szerettem a társaságát, de nem szerettem belé, mindig csak a bátyámként kezeltem, mint Nejit, vagy esetleg egy nagyon közeli barátként. Mikor Kiba szerelmet vallott, egyszerűen nem bírtam a képébe hazudni, hogy én is szeretem, így mentünk szét. Ez a 
kapcsolatom tartott a tizennyolcadik szülinapomig, aznap este szakítottunk, a bulimon, de fura mód egy pillanatig sem bántam. Inkább, csak megkönnyebbültem tőle. Azóta is jó barátok vagyunk, de ő már elköltözött a fővárosból, így nem találkoztunk már elég régóta.

Amikor tizenkilenc éves lettem, összeismerkedtem Naruto egyik haverjával, Gaarával. Végig illedelmes volt velem, figyelt rám, és soha semmiért nem vetett meg, pedig akkoriban azért sok baklövésem volt. Talán pont ezért bólintottam rá a kapcsolatunkra, de még mindig Narutó volt számomra az egyetlen férfi, sajnos. Gaarával jól ki lehetett jönni, egy igazi adonisz volt, a legjobb, akit egy magamfajta kis liba 
megkaphatott. Így összejöttünk, és fél évvel később, kaptam e-mailban egy képet, amin Gaara egy másik lánnyal csókolózik. Inóval, a volt osztálytársnőmmel, akit már akkor sem szerettem. És ennek a kapcsolatnak így lett vége. Azóta sincsen senkim, de így visszagondolva, nem is annyira bánom.

Hanabi, a húgom, a Gaara-eset után, folytonosan elrángatott bulizni, hogy csípjek fel valakit, de ez nekem nem ment. Mindig józan voltam, őszintén szólva, igazán még alkoholt sem lehetett látni a kezemben, így gyakran én vittem haza, a drága kishúgom, és én szedtem ki a pasik szájából. Az idősebb beszámítható állapotú, míg a fiatalabb tajt részeg. Amikor hazaértünk, akkor kaptam meg az első pofont apánktól, ha Neji nem lett volna otthon, akkor – sejtésem szerint – még mindig az intenzíven feküdnék, apám meg a börtönben, a másik két tesóm pedig élné az életét. Talán így lett volna a legjobb mindenki számára.

Apám már egy ideje ilyen vadállat, pontosan attól a naptól kezdve, amikor is elveszítettük az anyánkat. Félreértés ne essék, nem meghalt, csupán elhagyott minket. Akkor még csak hatéves voltam, és igazán fel sem tudtam fogni, hogy mi történik velem, csak azt vettem észre, hogy ott felejtettek a táncpróbán. Az a nap szörnyű volt az életemben. Anya azt mondta, hogy kettőre ott lesz értem, de nem jött. Ahogy a sötét, tükrökkel teli teremben, egy kispadon ülve bámultam a semmibe, és tűnődtem, hogy mi történhetett… Hát, az volt életem legkeserűbb délutánja. Nejinek jutottam eszébe, ő jött be értem, miután végzett az iskolába. 

Nejinek és Hanabinak rengeteg mindent köszönhetek, miattuk folytattam a balettot, és mostanra ez az életem, a szenvedélyem és a munkám. Nekik köszönhetek mindent, és ezt a mai napig nem feledtem. Na, mindegy, ideje elmennem aludni, holnap még ruhát is kell vennem az esküvőre, ahogy a ruhapróbán is jelenésem van.

Egy lemondó sóhaj közepette keltem fel a pihe-puha kanapémról, kapcsoltam ki a TV-t, és vettem az irányt a fürdőbe. Elfordultam balra, majd beléptem a pici kis helyiségbe. Igazából két tükrön, a mosógépen, a szennyeskosáron, néhány fürdőszobai bútoron kívül csak a mosdókagyló, a fürdőkád, és a WC foglalta a helyet. Kicsi volt maga a szoba, de egy személynek tökéletes. Gyorsan lekaptam magamról a ruháimat, belecsavartam a testem a halványlila törölközőmbe, majd helyet foglaltam a kád szélén. Megnyitottam a vizet, belecsepegettem egy kis illóolajat, a kedvenc habfürdőmből is belenyomtam egy kicsit, majd vártam.

Mikor a kád megtelt, én szépen belefeküdtem, és a gondolkodást felfüggesztve, megmártóztam a meleg fürdőben. Izgalmas nap volt, és tisztára leszívott, mint valami energiavámpír, ezért a pilláim fokozatosan csukódtak le, hiába ellenkeztem, úgy tűnik, semmit sem ért.